A Krauser vezetéknevet 2016-ban vettem fel, a férjemmel történt házasságkötéskor. 2005-ben még Tengerdy Ágnesként épp a Yukatán félszigeten tartozkodtam, amikor egy ötös erősségű, Wilma nevű hurrikán végigsöpört Mexikó déli részén. A tervezett gyors áthaladás helyett visszafordult, nem várt fordulatot vett és visszahelyezkedett a város fölé, összesen három és fél napig tombolt a híres nyaralónegyedben, átrendezve a környező falvakat, a tengerpartokat, több tucat házat és nyaralót a földbe döngölt. Áldásos védelem volt rajtam, egy szálloda igazgató barátom felajánlotta, hogy maradjak az ő 300 fős túrista csoportjával az óvóhelyükön. Amikor igent mondtam, még nem is sejtettük milyen hosszú és bizonytalan lesz a várakozás a föld alatti hatalmas helyiségben. Néha felmerészkedtem a vezetőséggel, kilestünk a beszögelt ablakok résein és hallottam, amint a süvítő szél a szálloda külső falához vág székeket, láttunk kémény darabokat, hatalmas, beazonosíthatatlan tárgyakat repülni. Soha még hasonlót nem éltem át és nagyon hálás voltam, amiért biztonságban lehettem, ki tudja min mehetett át az a kisebb apartmanház, amelyben megszálltam.
Álmomban sem számítottam a látványra, ami akkor fogadott, amikor kiléptem a menhely ajtaján a szikrázó napsütésbe, közel négy nap elteltével. Felismerhetetlenségig átváltozott Playa del Carmen. Combig ért a víz, a sétáló utcán, ezért a farmerem felgyűrtem comközépig és minden lépéssel harcoltam, hogy a körülöttem zubogó vízáradat ne sodorja le rólam a papucsot. Kezemben legfontosabb értékeimet egy nylon zsákban vittem a mellkasomhoz szorítva, nyakamig emelve, ami nem volt más, mint egy laptop, az útlevelem, tárcám és két csereruha.
Egyszercsak megpillantottam egy halott kutyát a lábamtól nem messze sodródni, majd egy másik állatot és egy harmadik darabjait, miközben hatalmas kidőlt fákat kerülgettem. Hasonlót eddig csak katasztrófa filmekben láttam és el sem tudtam képzelni mi vár rám, lesz-e vajon bőröndöm, áll-e egyáltalán az épület…
És itt valami megrepedt bennem, eltörött a mécses. Átszakadt az én tökéletesen elképzelt, hosszú nyaralásom és burokban élt életem. A természet megmutatta végtelen erejét és megértettem mennyire kicsik és erőtlenek vagyunk valójában. Van egy felettünk álló, hatalmas erő, amellyel mi emberek nem rendelkezünk, vagy legalábbis akkor még így gondoltam. Kicsinek, megtépázottnak és tehetetlennek éreztem magam, csak ömlöttek a könnyeim az állatokért, lakóházakért, életekért, amelyet követelt a vihar és a felismerhetetlenségig eltorzult strandunkért. Szívből, nagyon keservesen sírtam, mintha évszázadok csipkerózsika meséje semmisült volna meg bennem. A realitással szembenézni nagyon fájdalmas volt. Vajon hogyan tudnék hazajutni? (Pedig ekkor még sejtelmem sem volt, hogy a repülőtér kerozin raktára beázott, a be és kirepülés ellehetetlenült egy időre, az áramszolgáltatás megszünt, így a közérteknek sem volt hűtőpultja…sőt, amelyik megmaradt is többnyire zárva volt hetekig. Az élelmiszer és vízellátás teljesen bizonytalanná vát egy időre.)
Ebben a totálisan összeomlott érzelmi állapotomban rengeteg kérdés cikázott a fejemben és a kétségbeesés kerülgetett, amikor belül megszólalt egy nagyon nyugodt, erőteljes és egyértelműen férfi hang. Először megijedtem, első gondolatom az volt, hogy megőrültem, skizofrén állapotba lerültem. A hang ekkor is csak nyugtatott és minden kétségemre, kérdésemre válaszolt. Pontosan leírta mit és hogyan fogok találni az apartmanban és igenis megvan a bőröndöm, csak a tartalma kicsit elázott. Abbahagytam a sírást mert ijedtség költözött belém. Kérdeztem ki beszél, s annyit mondott: Jeremiás. Elcsendesedtem, mert derengett, hogy egy bibliai név, de oly régen volt a kezemben biblia, hogy hirtelen fogalmam sem volt kit takar ez a név. Percekig megszeppenve sétáltam, amikor egyszer megjelent a képernyőmön, az elmém projektorán egy hosszú szakállas, turbános alak. Megmutatta magát a lelki vezetőm, gondoltam…akkor még nem sejtve, hogy a kép és a név nem ugyanaz…(illetve ki tudja).
Ahogy internet közelbe kerültem, rákerestem Jeremiásra és hamar ráeszméltem, hogy ő a Síró Próféta. Bingó, gondoltam és innentől kezdtem bátrabban beszélgetni vele. Kérdeztem, válaszolt, ha bizonytalan voltam, javasolta merre menjek. Néha megfeledkeztem róla, és voltak időszakok, amikor sokszor igénybe vettem a segítségét.
3 év múlva New Yorban standunk volt a Yoga Journal éves konferencián, saját tervezésű, Yogin márkájú jógaruháinkat árultuk nagy sikerrel (egy évre rá az év jóganadrágja díjat is elnyertük). Az első napon sétálok a standok között, ismerkedem az árusokkal és áruikkal, amikor megpillantok egy könyvet, amelynek borítóján ugyanaz az alak ül, aki 2005-ben megmutatta magát a benső képernyőmön. Ki ő? Kérdezem. Yogi Bhajan, a Kundalíni jóga nyugatra elhozó Mestere – jön a válasz és másnap hajnal 4-kor már Vízöntő Sadhanán vettem részt a New York-i Hilton szállóban.
Életem első Kundalíni Jóga Kriyája után azonnal tudtam, hogy hiába Hatha jógázom intenzíven, napi szinten 6 éve, hiába vagyok képes látványos pózokat ki és megtartani, az idegrendszerem és pszichém készen áll egy nagyobb léptékű, mélyebb gyógyulásra, reparációra. A Kundalíni jóga azonnal beszippantott. Azóta letisztult a kép, hogy Jeremiás, lelki segítőm, aki Yogi Bhajanhoz vezetett és át is adta „hangját”, a Yoginak.
Érdekességképpen még azt is megtudtam, hogy Siri Singh Sahib (Yogi Bhajan tiszteletreméltó Sikh neve) 2004. októberében hagyta el a fizikai testét és nálam 2005-ben jelent meg finomtestében…
Azóta rá figyelek, vele beszélgetek, kéréseit teljesítem, Tanításait terjesztem és élem. Hálám végtelen. Hamarosan meg is kértem a Sikh nevem magam is, hisz ebben megtaláljuk adott inkarnációban rejlő legnemesebb sorsunkat:
Bir – harcos, illetve a Sri Guru Granth Sahib teste, fizikai kiadványa, a Shabad gyűjteménye
Akal – időn kívüli, halhatatlan
Kaur – Nő oroszlán
(a BAK rövidítés, hordozza Bir Akal nyugati asztrológiai nap jegyét is).